Kipörgés közben a kipufogó telement földdel
Aki ismer engem, az nagyjából már tudja, hogy nyugodt természetű ember vagyok. Ez alól kivétel, amikor az utakon agresszív sofőrt látok. Ilyenkor felszakad belőlem valami ismeretlen énem, és bevallom, néha káromkodok, mint egy kocsis. Olyan is volt már, hogy be- illetve visszamutogattam. Persze az a része is elgondolkodtató a dolognak, hogy miért tör fel belőlem ez a káromkodós-mutogatós énem, de hagyjuk a pszichológiát...
Hihetetlenül zavarnak a fegyelmezetlen sofőrök, az olyanok, akik a fenti balesetet is okozták.
Szüleimhez tartva, egy faluban piros lámpánál sorakoztunk, mivel épp burkolják az utat. A sor elindul, amikor egy furgon sofőrje úgy döntött, hogy az összes többi autós elmebeteg, és jókedvéből araszol az úton, de majd ő okosabb lesz. Azonban nem számolt azzal, hogy az előttem lévő harmadik autó be akar fordulni a saját háza elé, balra. Furgon mellettem még taposta a gázt, aztán írtózatos fékcsikorgás, majd a nagy csattanás. A szerencsétlen kisautó pörgött egyet, aztán orral behajtott az árokba. Nagyon érdekes, mert a kép, ami megmaradt bennem, az nem is maga az ütközés, hanem a törmelékek szétszóródása, valahogy úgy, mintha lassított filmet néztem volna. Nem csak én lepődtem meg, hanem az összes többi sofőr is, szerintem eltelt vagy 10-15 másodperc, mire kinyílt az első ajtó, hogy valaki segítsen kiszállni a sofőrnek, meg a mellette ülő, szerintem első negyedében lévő terhes feleségének. Ez utóbbi leült a hídpadkára, és ijedtében elkezdett sírni.
A kapunak dőlve, fekete, piros csíkos sportfelsőben a sofőr, betört a feje.
Alig indultunk el, talán 5 kilométerrel odébb, újabb piros, épp én érek oda elsőnek. Megállok, mire a mögöttem lévő autó, ugyancsak egy furgon, dudál, és kihajolva kiabál oda nekem: "Hai, domnule, porneste, da nu vezi, ca nu vine nimic?! " - Gyerünk, ember, indulj, nem látod, hogy nem jön semmi?
A kezemet kinyújtva intettem neki, hogy hajrá, menjen. El is indult, rögtön utána másik két kiskocsi. Haladtak is vagy 20 métert, ahol szembe találkoztak az ellenkező iurányból jövő forgalommal, sikeresen lezárva az utat előlük, és szép nagy dugót alakítva ki.
Az ember azt hinné, hogy legalább egy baleset látványa visszarisaztja az agresszív sofőröket, hogy legalább egy fél óráig magukba szállva elgondolkodnak azon, hogy mennyire is törékeny ez a gyatra anyagi testünk, és mennyire vékony hajszálon múlik az életünk.
Azon, hogy egyik percben még vagyunk, aztán jön egy őrült, akinek nagyon sietős a dolga, és egyszerre csak belénk rohan. Vagy ellenkezőleg: netalán mi okozhatunk sérüléseket, kárt másoknak. De nem. Az agresszív sofőr, az nem gondolkodik ilyesmin. Ha megtenné, nem történne ennyi baleset, és nem lenne ennyi értelmetlen szenvedés és elmúlás az utakon.
.JPG)
9 megjegyzés:
Szörnyű. Pontosan erről beszélgettem ma Istvánnal a cikmántori baleset kapcsán, amiben egy furgon ment neki egy autóbusznak. A két sofőr meghalt.:(
Jaj, hát nagyon szomorú. Itt szerencsére nem lett baja senkinek - remélem a kismamának sem (ha az volt, én úgy néztem).
Úgy elgondolkodok néha azon, hogy az, aki beül a volán mögé, sosem tudhatja, hogy ki is száll-e onnan még saját lábán. Bár ugyanez érvényes a gyalogosokra, és másféle közlekedésre is. Azt a két sofőrt otthon várta a családja. Még csak nem is sejtették abban a pillanatban, amikor a sofőrökkel megtörtént a szerencsétlenség, hogy elveszítik szerettüket. Aztán jön az a telefonhívás, és már semmi sem a régi.
Borzasztó, tényleg, hogy mennyire semmin múlik az életünk.
És amit már bebizonyítottak: a legtöbbször az ártalmatlan sofőr/gyalogos/biciklis a vesztes...
Kikerestem a neten a cikmántori balesetről a híreket, hát borzasztó.
Ismeretlenül is nagyon sajnálom a családjaikat, irdatlan fájdalom lehet így elveszíteni a szeretteiket.
Azt is látom, hogy ez egy nagyon veszélyes útszakasz, és sok baleset volt már arra:-(
Velünk is történt egyszer baleset, amikor egy idióta az egyébként 2 kocsi között bőséges követési távolság közé azért bepréselte magát. Ez 90-nél azért nem olyan, mint 40-nél a városban. Emiatt nagyot satuztam és a nyálkás úton megcsúszva, pörögve, a szalagkorlátnak ütközve, azon megpattanva és visszaforogva a forgalommal szemben, majd menetirányba és baromi nagy lélekjelenléttel és mázlival tudtam megállni a padkán. Teljes kört írtunk le és nem sok hiányzott, hogy az árokban kötöttünk ki. Csodával határos módon senki nem sérült meg, csak a korlát, meg az autó. Persze az okozó mit sem tud erről, mivel miután bepréselte magát közénk, szinte azonnal kivágódott újra előzni és már el is húzott. A rendőr azt mondta, ha csak 500 méterrel odébb történt volna ez, akkor a felüljáróra felszerelt kamera mindent rögzített volna és megtalálhattuk volna. Ja igen, ha tudom, hogy seggre esek, akkor előbb leülök, nem?
A lényeg, hogy megúsztuk, hogy végig tudtam csinálni, hogy megjavíttattuk az autót, hogy van biztosításunk és fizetett. 2 hét volt az egész hercehurca, de... azt sosem felejtem el, mennyire remegtem, mikor elhoztam a szerelőtől az autót és újra a forgalomban voltam. Addig sem másztam más seggébe, most még óvatosabb vagyok. És azóta még jobban utálom én is az agresszív sofőröket. Eltelt vagy fél év, mire úgy ültem be a volán mögé, hogy nem volt gombóc a torkomban. A család szerint jól, dinamikusan és biztonságosan vezetek. De őszintén bevallom, túl nagy sokk ért akkor és mivel rendszeresen járunk arra, így mindig is emlékeztet az az útszakasz, hogy bármikor történhet tragédia. Apukám szerint ez egy olyan társasjáték, ahol lehet, hogy nem én lépek rosszul, mégis én járok pórul. Egészen addig a napig ezen még csak el sem gondolkodtam, de ma már tudom, mennyire igaza van. Ő évi 60ezer km-t vezet kb., elég sok mindent látott már, szóval hiszek neki. A legrosszabb képet, amikor forogtunk és szembe jöttek az autók, sosem felejtem el. Ilyet kellene szimulátorba tenni, hátha elvenné pár ember kedvét a brahizástól....
Brrrrr...
A tavaszon, röviddel költözésünk után, szilágyságban jártunk. Nagyfiú itthonmaradt, kellett menjen délután iskolába.
Egy kanyarban, hirtelen feltűnik egy autó az orrunk előtt! Férjem fékez, le az útról, hála, hogy volt hova!!! De "hajszál" választott el a frontális ütközéstől. Még egy óra után is remegett kezem lábam. Az a drága gyermek otthon várhatott volna. Másik kettő velünk volt. Ők is jól megijjedtek.
Ezek nem is balesetek! Baleset az ahol van egy műszaki hiba, hirtelen ami miatt írányíthatatlan lesz a jármű. Ez emberi felelőtlenség! Szörnyű. Vaánykodjon otthon ne az úton, ahol mást is veszélyeztet.
Amúgy mi rengeteget vagyunk úton. Láttam már többször letakart testet az útszélen, hogy méltóságát meőrízzék. Mindegyik helyre emlékszem. Borzalmas.
Az agresszív hajtás problémáját nyugaton nagyon ügyesen megoldották. Ott már nincsenek, vagy nagyon ritkák az ilyen és ehhez hasonló balesetek. Motiválni kell a sofőröket, hogy ne hajtsanak őrültek módjára. A legjobb motiváció pedig a PÉNZ. Sajnos, nálunk még mindig túlságosan alacsonyak a büntetések a gyorshajtásért, a szabálytalan előzésért, stb. Ugyanakkor a rendőröket sem ártana szintén PÉNZZEl motiválni. Ha tisztességes fizetést kapnának, akkor nem lehetne őket lekenyerezni a büntetés csekély hányadával és mindjárt nagyobb lenne a rend.
Kedves bodza, elképesztő, amitleírtál. Nekem kétszer volt kisebb balesetem, az egyik egy éles kanyarban (nahát, megint egy) furgon, aki től sebesen jött utánam. Akkkor döntenie kellett, vagy belém rohan hátulról, vagy megpróbál megelőzni. Szerencsétlenségünkre nem tudta már kontroll alatt tartani az autót, így a furgon oldala az én autóm elejét elkapta, pedig már fékeztem addigra. Fogalmam sincs, hogy tartottam a kocsit egyenesben, pedig úgy imbolygott, hogy csak, a rendőr szerint szerencsém, hogy nem mentem be az árokba. És akkor még képzeld el, hogy a furgonosnak volt képe azt állítani, hogy én mentem át a másik sávba, miközben ő előzött...
Másodszor a városban, egy kereszteződésnél vártam, hogy elhaladjon a forgalom, hogy balra tudjak fordulni, amikor egy valami 1809 éves kölyök belém jött úgy 70-el, a rendőrök szerint. Akkor agyrázkódást kaptam, 3 napig alig emlékszem valamire, egy emlékem maradt, hogy felébredek, és a kisfiam azt kérdi tőlem, hogy jól vagyok-e...
Szóval nekem csak ilyen kisebb balesetem volt , mégis nagyon megrázott, nagyone l tudom képzelni, hogy te mit éltél át. Ja, amúgy az agyrázkódós eset után féltem autóba ülni, de apukám unszolt, hogy ha hagyom magamone luralkdoni a félelmet, egyre rosszabb lesz, és egyre inkább félni fogog vezetni, ahogy te is írtad.
Sajnálom a veled történteket, nagy szerencse, hogy nem lett sérülés a dologból.
Amúgy az ilyen bepréselős sofőrökre is nagyon tudom ám osztani az áldást, főleg amikor már nekem alig van időm megállni, és majd nekimegyek. És akkor ki a hibás? éN, mert nem tartottam a követési távolságot.
Különben nem bírom elhinni, hogy a te esetedben a muksi ne látta volna, hogy mit okozott, csak jobbnak látta elszelelni. És látod, be is jött neki...
Anna, engem ez a csattanás is nagyon mélyen érintett, nem tudom miylen borzalmas lehet élettelesn testeket letakarva látni:( Épp arról írtam, látod, amiről te meséltél, az ember elmegy hazulról, és nem tudja mi vár rá. Pláne, hogy a gyerekek is át kellett éljék:-(
Aliz kedves, nagyon igaza van a külföldi rendőröknek, és neked is. A pénz elég kényelmetlenül érint mindenkit. Külföldön olyan is van, hogy összeroncsolt autókat helyeznek el az utak mentén, de az emebri szem ehhez is hamar hozzászokik. A pénztárca azonban rosszabbul érinti - úgy látszik - mint a baleset veszélye.
Megjegyzés küldése