2012. február 24.

Erdélyi Konyha hónapsoroló és Corvin rejtvények


Az Erdélyi Konyha 2012-es kalendáriumában megjelent hónapsorolókat szeretném megosztani itt is veletek. Nagyon élveztem ezt a munkát, szívem talán legkedvesebbike:-) Az egész kalendárium az. Meg az egész Erdélyi Konyha, na. Mert azt tehetem, amit szeretek, olyan emberekkel, akiket minél inkább megismerek, annál inkább megszeretek. Szerencsés vagyok, és boldog is, hogy így van.

A másik szívem ügye azok a rejtvények, amelyeket ugyancsak a Corvin kiadó ad ki és terjeszt, Csatlós János felügyeletével. Ez a nekem való munka, hiszen Vízöntő lévén nagyon szeretek írni, folyton keresem a változatosságot, az összefüggéseket, és megállás nélkül olvasok, dokumentumfilmeket nézek, nem is tudom, a focin kívül, van-e olyasmi, ami ne érdekelne... Márpedig a rejtvényekben megjelenő írásokban mindezt kiélhetem. Volt már olyan, hogy egy cikken egy egész napon át dolgoztam, mert komoly nyomozást kezdtem, de nagy élmény volt a pontot odapöttyinteni a végére.

Egyszóval, boldog vagyok:-) Igazából csak mostanában fogom fel, mennyire szerencsés is :-)
Januári és februári hónapsorolót most egyszerre teszem fel, de márciustól egyenként jövök majd velük. Kellemes olvasgatást kívánok minden kedves olvasómnak:-)

Januári újraindítás


„Az új évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kívánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.”

(Arany János – Alkalmi vers)


Elmúltak a téli ünnepek, a szilveszteri puffogtatások is elhalkultak, de hangulatuk még élénken él bennünk. Az utóbbi napokban számot adtunk az elköszönő évről önmagunk előtt, mert bizony mindannyian készítünk egy lelki leltárt ilyentájt. Egy picit még szentimentálissá is válunk, mert egy kicsit mi is elmúltunk az óévvel, s magunkból is búcsúztatunk egy keveset a pezsgősüvegek durrogása közben: mégiscsak része volt életünknek ez a tizenkét hónap. Legbelül egyféle elégedetlenséget érzünk, és számtalan kérdést teszünk fel arról, hogy mit tehettünk volna másképp, és vajon sikerül-e az új évben az, ami tavaly nem. Természetesen a jó dolgok is előtérbe kerülnek, elért sikereinkre büszkén tekintünk vissza, és őszinte szívvel reméljük, hogy az új évben, sikeresebbek, elégedettebbek és boldogabbak leszünk. Az év utolsó napja is ebben a szellemben múlik, de minél közelebb kerülünk az éjfélhez, annál inkább változnak át érzéseink egyféle reménnyé. Az eredményes új évvel kapcsolatos hitünkben, tizenkét órakor úgy kelünk új életre, mint poraiból a főnix madár, és azonnal figyelni kezdünk azokra jelekre, melyek elárulják, milyen évre is számíthatunk.


Az óév utolsó, és újév első napjához kötődő babonának megvan a maguk szükségessége, még a mai modern ember számára is. Szeretünk rituálék szerint élni, mivel ez egyféle rendszerességet jelent számunkra az amúgy igen kiszámíthatatlan világban. Épp emiatt van oly nagy jelentőségük a szilveszterhez, újévhez kötődő babonáknak is, ezekre alapozva reméljük leelőlegezni szerencsénket az új évre. Érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb hiedelem valamilyen módon kapcsolódik az evészethez, a gazdagon terített asztal ugyanis záloga a jólétnek. Amíg abban mindenki egyetért, hogy a lencse csalogatja a pénzt a házhoz, addig abban már igen eltérnek a vélemények, hogy miféle hús is kerüljön az asztalra. Kérdés, hogy a hallal együtt a szerencse is elúszik-e, avagy épp a sokpénzű vízi állat hoz biztos gazdagságot az évre? Abban már inkább egyetértenek a hagyományok, hogy a tyúk szétkaparja a szerencsét, míg a disznó elénk túrja azt. Igaz, ez utóbbi iránt nem is lehet elfogulatlanul viselkedni, hiszen egészen közeli rokona a szilveszteri kismalacnak...


A legtöbben első napunk minden mozzanatát figyelemmel kísérjük, hiszen tudjuk, ahogy az első nap telik, olyan lesz az év is. Könnyű kiszámítani hogyan is alakulnak majd az év hónapjai. Az új év első napját kétórás szakaszokra kell osztanunk, ahol mindegyik szakasz egy-egy hónapnak felel meg. Ez nem feltétlenül jelent jót egy átmulatott szilveszter után azoknak, akiket a macskajaj kínoz. Amúgy eme igen kínzó nyavalyára is akad népi gyógymód, mégpedig a kutyaharapást szőrével elv alapján, ám ezzel is vigyázni kell, nehogy rövid időn belül az előző állapotba gyógyítsuk magunkat.


Az újév egyik legfontosabb mozzanata mégis az újévi fogadalom. A megrögzött fogadkozók, szilveszter éjjelén komolyan gondolják amit kimondanak. Azt, hogy mennyire tudják ezeket az ígéreteket betartani kiderül év közben. Velük szemben, a megátalkodott fogadalom ellenesek semmilyen körülmények között sem ígérgetnek, mondván, nem fogadkozni, hanem cselekedni kell. Akárkinek is van igaza, egy dologra mindenképp felhívják a figyelmet ezek a fogadalmak. Megmutatják azokat a dolgokat, melyekkel nem vagyunk kibékülve az életünkben, melyeken változtatni szeretnénk, legyen az külső vagy belső tulajdonságunk. Akármilyen hasztalannak is tűnnek ezek, megvan a saját lélektani magyarázatuk. Az embernek néha szüksége van egy „szoftverfrissítésre”, különben, mint a számítógép egyre többször lefagy a felgyülemlett, már fölöslegessé vált élményektől, „információktól”, a potyára helyet foglaló adatoktól. Amikor az óév végén elgondolkodunk elmúlt dolgainkon, kiszortírozzuk, melyek azok, amikre már nincs szükségünk, ezektől meg kívánunk szabadulni. Amint megnyomjuk az agyunkban a „delete” gombot, és kitöröljük a szükségtelen terhet jelentő élményeket, gyakorlatilag helyet szabadítunk fel a ránk váró új élmények, életcélok számára. Olyan új programokat táplálunk az agyunkba, amelyek hozzásegítenek a fogyáshoz, a cigiről, italról való lemondáshoz, hűségesebbé tesznek bennünket, illetve valahogy segédkeznek a jobb tanulásban. Amúgy az egyre szélesebb körben ismert agykontroll is ezen az elven működik, hiszi, hogy az agy, mint egy számítógép programozható. Márpedig sok új program „telepítése” után szükség van az újraindításra. Az ember számára keresve sem találni jobb alkalmat, mint az újév első napja, amikor számadásunkkal „törlünk”, fogadalmainkkal „programozunk”, majd a hangos és látványos pezsgődurrogtatással „újraindítunk”. Az új évben aztán már csak résen kell lennünk, nehogy valamilyen vírus kerüljön a rendszerbe, ami átírja programjainkat.



Februári szerelemvarázslás


Itt, a XXI. században hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a távoli múltban unalmas és ingerszegény volt az élet, főleg e téli álomban ringatózó hideg hónapban. Az igazság az, hogy elődeink meglepően élénk közösségi életet éltek, a február pedig több kultúrában is a párkeresés és termékenységvarázsló ünnepségek, rituálék időszaka volt. Ezekhez képest a mai szerelem ünnepeként számon tartott Valentin nap már csak halvány emlékezete az összeboronált pogány, illetve keresztény szokások nászának.


Régi népi hagyomány szerint, a madarak február 14-én választanak párt maguknak. A roppant katonai erővel bíró Római Birodalomban is nagy esemény elé néztek ezen a napon, amikor Juno, a nők, a szülés és a házasság istennőjének tiszteletére tartottak ünnepséget, majd másnap megrendezték a Luperkalia fesztivált. Ez alatt a papok kecskebőrbe bújtak, kecskét áldoztak az isteneknek, majd egy februának nevezett kecskebőrből vágott szíjjal meglegyintették az asszonyokat, hogy az elősegítse a termékenységet és a könnyű szülést. A párválasztó eseményen az eladó leányok nevét felírták egy papírlapra. A legények egy cserépedényből húztak ezek közül, majd a fesztivál további részét azzal a leánnyal tölthették, akit a sors számukra kijelölt. Szerencsés esetben sok fiatal maradt együtt, és házasodott össze később.


A kereszténység terjedésével, a pogány szokásoktól szabadulni vágyó egyház szolgálatában álló Gelasius pápa, 496-ban a 15-i Luperkalia fesztivált egy nappal előbbre hozta, eggyé olvasztva a Szent Valentin tiszteletére kijelölt nappal. Terve bejött, az évszázadok során a római ruha lefoszlott, és maradt a szemérmes Valentin, akinek a történetéről három különböző forrás is beszámol, egyedül abban értve egyet, hogy egy mártírról van szó.


Az egyház más februári ünnepeket sem nézett jó szemmel, gondoljunk csak a magyar farsangolásra. Érdekes megjegyezni, hogy az ókori rómaiakhoz hasonlóan, a busójárók is kecskebőrbe, esetenként birkabőrbe bújtak, félelmetes, hagyományosan állatvérrel befestett, vagy bekormozott álarcokat öltöttek, melyek később kecske, marha vagy kosszarvakkal egészültek ki. Igaz, a busójárás nem termékenységi rítus, hanem mohácsi törökűző megemlékezés volt.


A farsangolók számára kötelező volt a mértéktelen evés-ivás. Sok helyen vágtak disznót, így a téli hónapokban rendelkezésre álló alapanyagok mellé kocsonya, disznósajt, szalonna volt a legkelendőbb, mellé zsíros pogácsa, fánk került az asztalra. Az alakoskodó legények „alamizsnát gyűjteni” indultak a falvakba, a szalonna mellé a legtöbbször tojást, a termékenység szimbólumát kaptak.


A mértéktelenség és az alakoskodás miatt haragos egyházszolgák az ördög ünnepének kiáltották ki a farsangot. Telegdi Miklós a XVI. században így ír: „részegeskednek...magukról elfeledkezvén hasoknak és torkoknak szolgálnak, tobzódásra és részegségre aggyák magokat álorcákba és farsang ruhákba bolondoskodnak”. Hiába próbálták jelenlétükkel visszaszorítani a mulatozásokat, az egyházi iratok szerint a csíki székelyeknél alig vette ki a pap a lábát az egyik háztól, már hátánál szólt a zene.”


Az egyház később belátta, hogy nem szakíthatja meg a hagyományokat, melyekben egy náluk is erősebb hatalom, a fajfentartás ösztöne munkálkodott a házasságra megért ifjakban. A kora tavasztól késő őszig földet munkáló embereknek csak ezekben a hideg, téli ünnepek utáni napokban volt idejük egymással ismerkedni, kacérkodni, párt találni. A magyar hagyományok között is találni termékenységvarázslatokat, az egyik leginkább elhiresült a „tikverés”, amikor a bekormozott, beöltözött fiatal fiúk feljárták a falut, hogy a tojó tyúkok fenekét egy bottal meglegyintgessék. Egyes vidékeken a leányok szoknyája alá is belendítették a botot a legények, hogy minél előbb termékennyé váljanak.


A mai ember nincs időhöz kötve, ha párt keres magának, a február pedig csak egy, a tizenkét hónap közül. Egyszínűségét csak a Valentin napi kedveskedések teszik valamivel színesebbé.

Nem számít, hogy errefelé nem is olyan régi hagyomány, és az ünneprontó ellenzőkre sem szabad figyelni azoknak az ifjú szerelmeseknek, akik ezt az alkalmat is megragadnák, hogy kimutassák érzéseiket. Azonban meg kell adni a módját. Az ideiglenesen felállított standokon sorakozó, sem nem maci, sem nem egér kinézetű, kezében szívecskét szorongató plüssformák nem tudják átadni az érzéseket, akkor sem, ha fáradhatatlanul hajtogatják, hogy „ájlávjú”. Személyre szabott módon szebb az ünnep. Egy kedves, közös fotó egy ajándékba kapott bögrén biztos arra ingerli majd a leánykát, hogy sűrűn tekintgessen rá, ellenben a polcon porosodó plüssel. Az a leány pedig, aki el akarja varázsolni szerelmét, ne holdfényben mormoljon különféle bűbájosságokat, helyette a konyhában varázsoljon édes habbal vagy csábító csokoládéval töltött szívecskét vagy tortát, hiszen az erősebbik nem ösztönösen vonzódik a konyhatündér típusú leányokhoz. Az pedig nyílt titok, hogy a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út! Hókusz-pókusz!



Gombakrémleves sonkával


A gombát minden formájában szeretem, bár mifelénk csak kétfélét kapok meg, a laskát illetve a csiperkét. Bár már láttam barna csiperkét, de olyan ványadt volt szegény, hogy kihagytam. Az is igaz, hogy leginkább egy kis zöldségesben vásárolok ilyesmit, ami ha hiszitek, ha nem, valóban egy sarkon van. Mint a filmekben:-)) Na, de elkalandoztam.


Szóval a gomba minden formában, levesnek, főételnek, köretnek, sós harapnivalókhoz, egyszerűen imádom, és imádom.


Az alábbi leves leginkább téli, mert szerintem nagyon melegítő hatású. Ami érdekes, mert a kínai gyógyászat szerint a gomba alapból hűtő hatású. Talán a tej+ gomba párosítás teszi? Nem, az sem teheti, mert ugyancsak a kínai szerint a tej is hűtő... Akkor nem tudom. Lehet, hogy csak rám van melengető hatással? :-)

A melegítő hatású ételek felmelegítik a szívet-lelket, de még a hideg végtagokat is. Fontos, hogy a legmegfelelőbb hőmérsékleten fogyasszuk őket. Ha túl forró, akkor irritálni fogj, szó szerint idegessé válik tőle az ember, ha hideg, akkor punnyaszt. Mindenkinek magának kell ezt eldöntenie. Ezt az én családomban elég nehéz véghezvinni. Édesanyám épp csak langyosan eszi, a gyerekek és az apukám melegen, én viszont forrón.


Csak érdekességként, a húsleves az egyik legmelegítőbb ételünk, nem véletlen, hogy "gyógyító" leves lett belőle, a jó csontos változatát pedig erőlevesnek hívják. Ezzel a levessel viszont érzékeny gyomrúaknak, elsavasodott szervezetűeknek vigyázni kell, mert újramelegítve már erősen savasít. Ha tehetjük, frissen fogyasszuk, nyugodtan, lassan kanalazva, mert akkor valóban erőt ad.


Na, de megint csak vissza a gombaleveshez:-)


Iszonyú egyszerű elkészíteni, olcsó, laktató, ám mégsem nehezít el, és ráadásul még finom is. Ha A sonkát elhagyjuk róla, az sem baj, de tény, hogy különlegesebbé válik általa. Maximum kössünk kiegyezéseket: na jó, ne legyen sonka, de jöhet egy kis bacon, finom szalonnapörc, de akár kevésbé csípős, vékony kolbászka is. De csak úgy egymagában fogyasztva is mehet:-)


Örök vita folyik arról, hogy szabad-e a gombás ételeket újra melegíteni, ezt én nem tudom eldönteni, nem vagyok szakértő. igyekszek mindig csak annyit főzni, hogy elfogyjon frissen, de ha bármilyen gombás ételből marad kicsi, nem dobom ki, újra melegítem. A gyereket messze zavarom tőle, az én gyomrom meg már úgy is sokat elbír...


Eddig még nem volt bajom belőle...

Hozzávalók: 30 dkg gomba, 10 dkg sonka, 1 közepes vöröshagyma, 2 csapott kanálnyi liszt, tej, só, bors.


Elkészítése:


A gombát jól megmossuk. Egy szép fejet kettészelünk, ebből 8 szép szeletet vágunk. A többi gombát kis szeletekre daraboljuk. A hagymát megtisztítjuk, kis kockákra vágjuk. Hevülő olajban, a gombaszeleteket pillanatok alatt szépen kisütjük, kiszedjük és félretesszük. A nagyon vékony csíkokra vágott sonkát is az olajba dobjuk, pár kavarással átpirítjuk, majd kiszedjük. Ekkor a hagymát is rádobjuk az olajra, megdinszteljük, majd hozzáadva a gombát együtt tovább dinszteljük. Ezután enyhén sózva, fedő alatt, kevés víz hozzáadásával puhulásig pároljuk. Ha szükséges, kevés vízzel még felöntjük. Levesszük a tűzről, majd borssal megszórva leturmixoljuk. Kavarjuk el benne a lisztet, majd annyi tejjel, amilyen sűrűre szeretnénk a levest, felengedjük. A tűzre visszatéve az egészet összeforraljuk. Tálaláskor a gombaszeleteket és a sonkát a leves tetejére halmozzuk, friss zöldpetrezselyemmel a tetejét megszórjuk.

2012. február 23.

Márciusi Erdélyi Konyha, és egy kis húsvéti +


A márciusi lapszám izgalmas témát vesz fel vezérfonalként, az erdélyi vadas ízekkel ismerteti meg a kedves olvasókat. A hónap háziasszonya Gál Edit, a lapszámban pedig a szokásos rovatokon kívül többek között majonézvariációkkal, tavaszi vendégváró menüsorral is megismerkedhetünk.

A húsvéti különszám, nem meglepő módon az ünnepet járja majd körbe, sok-sok-sok izgalmas olvasnivalóval, gyakorlati jó tanáccsal, ötlettel, és természetesen húsvéti receptekkel.

Fogadjátok olyan szeretettel, amilyennel készítettük:-)


2012. február 22.

Nyers saláta zöldséglevessel, meg érdekes káposztasaláta


Furcsa napom volt ma, mindenféle érdekességgel, de a koronát rá ez a saláta tette. Úgy látszik, valamiért ráálltam a nyers kosztra, mert tegnap este egyszerű zöldségkrémlevest készítettem, amibe nyers salátából vágtam csíkokat, és ecettel savanyítottam kissé. A tűzről lehúzott levessel leforráztam a tányérokba osztott, előzőleg alaposan megmosott, csepegtetett leveleket. Nekem és a lányomnak nagyon bejött, a fiam viszont nem volt hajlandó salátalevéllel enni, azt mondta ő nem nyúl...

Ma estefelé hirtelen megkívántam valami nyerset, házi sós túróval. Volt káposztám, ezt vékonyra vágtam. Beletéptem néhány, tegnapról megmaradt salátalevelet, majd hozzá kockáztam a sajtot. Erre meg megkívántam a diót!, ezért megszórtam az egészet félmaréknyi darált dióval. Ezt meglocsoltam mézzel, pici ecettel és sóval, jól elkavartam. Erre eszembe jutott, milyen jól menne hozzá egy kis savanykás alma, ám mire ezt is belevágtam, valamiért ráestem az édes túróra is, ezért abból adtam 3 kanálnyit a keverékhez.
Nem nagyon bíztam benne, hogy ehető lesz, de félretettem, hogy érjen össze.
Talán egy órányit állt, majd egy helyben megettük az egészet. Izgalmas íze volt, annyira bejött, hogy máskor is elkészítem:-)

De, hogy mi vitt arra, hogy ilyen lehetetlen dolgokat kombináljak össze, nem tudom. Lehet, hogy tél végi vitaminhiányom van?:-)

Hamvazószerda




Bizony, vége a farsangolásnak, itt a böjt ideje. Húshagyó kedd után ma van Hamvazószerda, a negyvennapos böjt kezdete. Ez a nap ünnep a katolikus egyházban, nem szabad mosni, húst fogyasztani, és ha lehet, ajánlatos a böjt naplementéig.

Egészen biztosan nem véletlen, hogy ez az időszak újhold idejére esik, ami a természetgyógyászok szerint a legmegfelelőbb időszak a szervezet méregtelenítésére, a böjtre.

Az ünnep, nevét onnan kapta, hogy az első keresztények (akik a szokást a zsidó hitvilágból vették át) ezen a napon, bűnbánó, vezeklő célzattal hamut szórta a fejükre. Ma ez a szokás már nem él, helyette a templomokban a pap, a tavalyi barkaszentelésről megmaradt barka hamujával rajzol keresztet a hívek homlokára, miközben felszólít: "Ember, emlékezz rá, hogy porból vagy és porrá leszel”.




Ehhez a naphoz köthető bibliai részlet: "16 Mikor pedig bőjtöltök, ne legyen komor a nézéstek, mint a képmutatóké, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek, hogy ők bőjtölnek. Bizony mondom néktek, elvették jutalmukat. 17. Te pedig mikor bőjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orcádat mosd meg; 18. Hogy ne az emberek lássák bőjtölésedet, hanem a te Atyád, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván." (Máté 6)



És egy gyönyörű, kortalan vers, Ballasi Bálinttól: Adj már csendességet

1 Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr!


2 Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére!


3 Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesíts meg!


4 Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.


5 Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-e?
Engem, te szolgádat, mint régen sokakat, ébreszthet-e?

6 Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem igéd szerint,
Megadod kedvessen, mit ígérsz kegyessen hitem szerint,


7 Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát;


8 Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül!



Na, meg még egy:-) Nem bírom megállni, imádom ezeket a verseket:-))


Ady Endre: Nagyböjti dal
(részlet)
Ördög lát oly bűnbánókat,
Amilyenek mi vagyunk:
Hamut hintünk a fejünkre
És — mégiscsak mulatunk.
Eltemettük a farsangot
S a gond mégis messze száll,
Jelszavunk még csak a régi:
Éljen herceg Karnevál.

Eb a karóhoz

Mióta az eszemre emlékszem, mindig érdekeltek a misztikus dolgok, a spiritualitás, a lélek, anno pszichológus akartam lenni. Ezek ma is érvényesek, olyannyira, hogy még majdnem negyvenévesen is tanulok, okulok.
A legérdekesebb az, hogy az ember folyton kész a változásokra. Idomulsz a szüleidhez, a tanárodhoz, a szerelmedhez, a házastársadhoz, a főnöködhöz, és abszolút a környezetedhez. Folyton-folyvást.
Az én életemben volt egy időszak, amikor nagyon szorosan odakötöttem a szerencsétlen ebet a karóhoz, és semmiképp nem akartam szemernyi változást sem. Görcsösen ragaszkodtam az elképzeléseimhez, amitől olyan merev lettem, hogy csak úgy zsibbadtam bele. Fogcsikorgatva, de küzdöttem, egyszerűen nem akartam elismerni, hogy ami nem megy, azt nem szabad erőltetni.

Ahogy a mesékben is lenni szokott, egyetlen lökés kellett, hogy rádöbbenjek, mennyire hamis világban élek. Ettől ugyan a változás bekövetkezett, és én léptem egy nagyot, de ha lehet, még görcsösebben ragaszkodtam az általam felépített légváramhoz. Kapaszkodni akartam valamibe, vagy valakibe. Arra viszonylag gyorsan rájöttem, hogy nagyon nem stimmel valami, de azt már nem láttam át, hogy hol a hiba. Néha, akármennyire is restellem, úgy kullogtam egy-egy jó szóért, mint kutya a vacsoráért, de ahogy lenni szokott, és ahogy a mondás nagyon jól felismeri: aki a földön fekszik, abba csak belerúgnak. Nagyon nehéz volt a feltápászkodás.

Szembe kellett nézni azzal, hogy nem lehetek őszinte. Nem mondhatok ki dolgokat, mert vagy túl érzékenynek, vagy rinyásnak, vagy ki tudja minek néznek, ettől pedig még rosszabbul éreztem magam. És puff, itt maradtam a sok kínzó kérdéssel, a ki nem mondható érzésekkel. Tessék, kezeljem. Ahogy tudom.
Nem nagyon tudtam. Próbáltam, de nem igazán ment. Az emberek nem közelítettek hozzám, én meg úgy éreztem, hogy mindenhonnan kilógok egy kicsit, mint a kígyó farka a fantasztikus Gálvölgyi-Rátonyi kabaréban.

Mivel itthon, a biztonságot nyújtó kis világomban nagyon is nyitott voltam minden lelki dolog iránt, jól ismertem a "fogadd el magad, és mások is elfogadnak" elvet, ám a gyakorlatba ültetéssel már akadt némi probléma. Mármint az elfogadás résszel. A magam elfogadásával. Nem sorolom, fel hány külső-belső elfogadhatatlan pontot találtam magamban. Még én is ráunnék. Meg amúgy is, unom, valóban. Egy idő után, meguntam magam. Rájöttem, hogy én, aki egykor folyton nevetett, és rengeteg barátom volt, akinek annyi nagy terve és álma volt, átalakultam egy élőhalottá, egy biorobottá, aki elvégzi a rá szabott kötelességét, és kész.
Az egyetlen menedékem a két gyermekem volt, ők hoztak színt, fényt és reményeket az életembe. Gyakorlatilag miattuk tettem meg az első lépést is, amikor már nagyon fúrta a fejem tetejét a gondolat, hogy ez így nem OK.

Ahogy elkezdtem kinyitni a szemem, ami igen fájdalmas művelet ám, valójában olyan, mintha az ember sokáig ülne sötétben, majd hirtelen erős fény érné a szemét, mi viszont az agyában okoz éles fájdalmat - tehát ahogy elkezdtem szétnézni, rájöttem - persze nem azonnal - hogy nem vagyok rosszabb, mint bárki más. És ez a döntő. Amikor ezt felismertem, szépen elindultam egy úton, amelyiknek most valamelyik, ki tudja melyik szakaszán tartok.

Létezik egy olyan elv/tan, amelyik azt kéri, adjunk hálát azokért a rossz dolgokért is. Felháborító. Adjak hálát azért, hogy elvesztegettem egy csomó évet az életemből egy életképtelen világképet űzve? Adjak hálát, azokért a megpróbáltatásokért, amelyek után úgy éreztem, hogy a föld is súlyos a lábam alatt, és minden egyes lépés olyan nehezemre esett, mintha a talpamból kinövő gyökereket kellett volna kitépnem a földből?

Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kimondhassam, igen. Hálát adok. Hosszasan sorolhatnám, miért gondolom így, nem teszem, csak két dolgot említek, ebben minden benne van. Az első, a legfontosabb, hogy ezek alatt az évek alatt gyűjtöttem be gyermekeimet, akik, mint minden anya számára, az életet jelentik, akikben minden örömömet megtalálom. Nem győzök hálát adni Istennek értük. Nincs szó, amivel azt az érzést le lehetne írni, amit egy édesanya érez. De ezt nektek lányok, nem is kell elmagyarázni.

A másik, hogy megismertem magam. Tényleg. Természetesen ismerjük már egymást gyerekkorunk óta, néha vitatkozunk, néha egészen jól megvagyunk, de olyan is volt, hogy utálkoztunk, és lenéztük egymást. Ezt sikerült szinkronba hozni, hosszú évek alatt valamennyire. Az, hogy mennyire nincs még összhang kettőnk között, abból is kitűnik, hogy mennyire mélyen érintett és valóságosan megrázott az a bizonyos Névtelen megjegyzés. Személyem elleni támadásnak éltem meg, és bár most is azt mondom, hogy tényleg másképp kellett volna, valószínűleg kudarcaim kiteljesedéseként láttam levetülni.

Az éjjel valós szomorúság ült ki rám. Az első dühös reakció után.Nem tudom kire voltam mérgesebb, magamra, vagy a Névtelenre, azért, mert MÁR MEGINT elrontottam valamit, vagy azért, hogy milyen jogon mert BÁNTANI engem? Akármelyik is a helyes válasz, mindenképp az EGO szólt belőlem, a megbántottság lett úrrá rajtam.

Azonban reggelre rájöttem, hogy a dolog sokkal egyszerűbb. És én már megint túlbonyolítottam, mint általában. Pedig csak arról van szó, hogy hibáztam. Ennyi. Nem több, nem kevesebb. Abból, hogy ez ennyire érzékenyen érintett, le kell vonnom a következtetéseket, és ezután JOBBAN oda kell FIGYELNEM mit csinálok.
Ennyi:-)
Nem több, és nem is kevesebb:-)

Emitt pedig, a kis írásom végén szeretettel köszöntöm mindazokat, akik kitartottak, és végig olvastak. Jól esett leírni, és köszönöm, hogy megoszthattam:-) Számukra küldöm most az egyik kedvenc dalomat, sok-sok szeretettel! :-)


Hibáztam! Köszönöm Névtelen! :-)


Elrontottam, bevallom. És mivel van, aki vitte a receptet, kiteszem ide is. Egy kedves Névtelen hozzászóló, kevésbé kedves, de nagyon hasznos módra megjegyezte, hogy az általam felrakott sütemény receptje nem jó. Igaza van, megnéztem, bár már nem tudom én honnan hoztam, a lényeg az, hogy valóban összekevertem a dolgokat, és kanál helyett dkg szerepel a leírásban.

Remélem nem okoztam ezzel gondot senkinek,
a mentségem pedig csak annyi: emberből vagyok, én is hibázok.

Az adott oldalon a receptet kijavítottam.

Azért elgondolkodtam azon, hogy miért lehet ilyen ellenszenves a hozzászóló, hiszen ahogy a megjegyzésben is írtam, megköszöntem volna a kiigazítást. Hát, ilyen is van:-)


2012. február 21.

Lélekmelengető gyümölcsös forralt bor


Valami érthetetlen ok miatt a nagyon kevés alkoholt sem bírom, melegem lesz tőle, kipirulok, remegni kezd a lábam, és hevesen ver a szívem. A forralt bor az egyetlen, amit néha elkortyolgatok, szegény nagyapám jut eszembe róla, aki sokszor forralt nekem a téli vakációban bort, és pirított mellé kenyeret. Soha máskor konyhai tevékenység közben nem láttam...

Ez a változat gyümölcsös, szerintem nagyon finom, és talán még jólesik a tél utolsó pár napjában, bár már a nyakunkon a tavasz, és ezdejó! :-)

Hozzávalók: személyenként 1,5 dl édes bor, 1-2 kanál kristálycukorízlés szerint, 1 kisebb mandarin, pár szem meggykompót, 1 szelet barackkompót, 1 szelet friss alma, 1 kis darab fahéjrúd, pár szem szegfűszeg.

Elkészítése: a mandarint tisztítsuk meg, a fehér részektől is, nehogy megkeseredjen a bor tőle. Szedjük gerezdjeire. A gyümölcsöket vágjuk kisebb kockákra, vagy szeletekre, ahogy tetszik. A bort a cukorral tegyük lassú tűzre, adjuk hozzá a fahéjat, a szegfűszeget és a gyümölcsöket. Kavargatva melegítsük, míg a teteje habzani kezd, és a cukor elolvadt. Nem szabad felforralni, ezért vegyük le a tűzről. Félrehúzva hagyjuk legalább 15 percig állni. Ezalatt az idő alatt a gyümölcsöket átjárja a bor íze, illetve az ital is átveszi a gyümölcsök aromáját. Használat előtt forrósítsuk fel újra. Hideg téli estéken ártalmatlan, melengető ital és rágcsálnivaló egyben.

Megjegyzés: a forralt bor örök téli finomság, számtalan variációban készíthetjük, bármilyen, nekünk ízlő bor felhasználásával. Egy-egy elkortyolgatott pohárnyi nagyszerű hangulatfokozó (és nem alkoholtartalma miatt) társaságban, akár vendégeinket is megkínálhatjuk vele. A hagyományos fahéjas-szegfűszeges variációt dobja fel a gyümölcsös verzió.

2012. február 18.

Hájas tészta majdnem ugyanúgy, csak egyszerűbben


A hájas a kényes pontom. Egyszerűen elfelejteném, ha tehetném, mert iszonyúan sok munkával jár, unalmas, és ráadásul, szerintem még csak nem is finom. Nem beszélve arról, mennyi hájat kell belesütni, talán ez zavar leginkább.
Disznóvágások után mind le kell fagyasztani a hájat, mert édesapám igencsak szereti a hájast, így néha, pár napos lelki felkészülés után előveszek egyet, és elkészítem, ha mi megyünk, vagy a szüleim jönnek.

Azonban az ilyen napok már azért is rosszul indulnak, mert tudom i vár rám. Ez van, hazudnék, ha mást mondanék.

Legutóbb pár napja készítettem, azonban nem volt kedvem a macerához, ezért egész előtte való este a következőkön törtem a fejem:
1: hogyan lehetne lerövidíteni az elkészítési időt?
2: hogyan lehetne kevesebb hájat felhasználni?
3: hogyan lehetne a tésztát könnyebbé tenni, hiszen ez a másik bajom vele, valós súlyra gondolok. Nekem olyan tömény, nehéz ez süti.

Hát, végül is részleges sikert arattam. Először is, vegyük át gyorsan, a tésztához kell:

60 dkg liszt, 3 tojás sárgája, 1 kanál ecet, 1 kanál cukor, víz.
A kenézhez: 60! dkg háj, 30 dkg liszt.

Nagy gondolkodásom közben rájöttem, hogy a hájas gyakorlatilag rétes, csak hájjal, és elkomplikálva. Ezért úgy döntöttem, hogy a következőket változtatom. Az összes 90 dkg lisztet egyszerre dolgoztam ki a tojások sárgájával, a cukorral - de kifelejtettem belőle az ecetet.
A hájat jól kidolgoztam, két részre osztottam és csepegni tettem.
A tésztát is két részre osztottam, majd az egyiket amilyen vékonyra csak tudtam, kinyújtottam, majd kézzel húzogattam. A lágy hájat kis adagonként kézzel elkentem rajta, óvatosan, mert erősen szakad. Jobbról, balról, lentről, fentről hajtottam, és azonnal kinyújtottam újra. Ezután újra hajtottam, és megint nyújtottam. Összesen háromszor hajtogattam, kétszer hajtogattam, majd liszttel megszórt lapos tányéron lisztezve, letakarva hűtőbe tettem.

A második adag tésztát is kinyújtottam, de erre már csak a fele hájat kentem rá, azaz az egész adag egynegyedét. Így már sokkal kevésbé szakadt a tészta. A hajtogatást ugyanúgy végeztem, mint a másik esetében. Be a hűtőbe. Főztem, takarítottam, szerintem 4-5 órát is ült a hűtőben.

Kivettem, kinyújtottam, töltöttem, majd készre sütöttem.

Eredményhirdetés:

Az első, a saját zsírjában sült. Már a sütőben láttam, hogy nem lesz oké. Gyönyörű leveles lett, száz vékony kis levélke volt rajta, de nem nőtt fel, és tocsogott a zsírban.

A második nagyon szépen felnőtt, ez is csodálatosan leveles lett, a közepe valamivel szebb lett, mint a hagyományosan készülő hájasé, és az alsó lap is magasabb maradt. Végeredményben tetszetős lett. Azonban ez is éppen olyan "nehéz" volt, mint említett rokona. Kérdés, hogy talán sok tölteléket tettem bele? Az lenne olyan súlyos?

Legközelebb tehát ezt a verziót fejlesztem tovább. A második variációt, tehát a 60 dkg háj helyett csak 30 dkg-osat bátran ajánlom, és az elkészítési változások miatt sem vehető észre különbség. Kivéve a háj mennyiségét, és azt, hogy eképp elkészítve, max. 1 óra alatt behajtogattam, így nem kellett óránként azzal stresszelnem magam, hogy már megint hajtogatni kell.

Ha valaki ismer valamilyen csoda módszert, amolyan hájas titkot, kérem szépen, ossza meg velem! :-)

Megjegyzés: a fotó nem az így készült hájasról készült, de akkor olyan zavaros napom volt, hogy elfelejtettem lefotózni, a maradékot meg elküldtem haza. Azonban épp ilyen lett...

2012. február 15.

Egy arc emléke

Imádom a reggeleket, mert már csak ébredéskor látom csibéimen, hogy még gyerekek, ilyenkor még olyan kis pátyolgathatóak, ezekben a korai órákban még megengedik, hogy megszeretgessem őket...

Imádom azt a biztonságot, amit ezek a reggelek nyújtanak, még a monotómiát is, mert rendszerességet hoz az életembe. Szeretem, ahogy kezdenek csorogni kifelé a konyhába, és sokszor még félig alvós állapotban megölelgetnek. Ehhez az érzéshez hasonló a világegyetemben nincs.
Imádom a reggeleket, az uzsonna illatát, a szalvéta érintését, a csoszogó gyerekeket, akkor is, ha a vége szinte minden reggel sietés. És imádom, amikor a fiam, az ajtóban visszafordul, mert nem hajlandó kilépni a lakásból a szerencse-böli nélkül. Imádom a ruhája illatát, ahogy a nyakamba borulva érzem az egyre férfiasodó ölelését, és azt, hogy már magasabb mint én, így most már én ölelem az ő derekát, ő meg átfonja a vállam.

Szóval imádom a reggeleket, azt, hogy mindig egyformán kezdődnek. Az első telefoncsörgésre felkel a kicsi lányom, és átjön hozzám, bebújik mellém, és úgy, de úgy tud ölelni, hogy minden alkalommal elolvadok. A második csörgésre már mocorgunk, dünnyögünk, minden reggel szidjuk a sulit, meg azt, aki egyáltalán kitalálta, és rendszerint azt is, aki nem tíz órára tette a sulikezdést. A harmadik csörgés már tettekre sarkall, először én kelek fel, felkapcsolom a villanyokat, és elkezdem szólongatni a fiam, hogy keljen fel, ezt rendszerint 10 - 20 alkalommal megteszem, mire tényleg kitápászkodik.

Amikor már mindenki talpon van, kimegyek a konyhába, bekapcsolom a tv-t, és miközben uzsit pakolok meghallgatom a híreket a realitatea.tv-n. Általában rá sem nézek a készülékre, csak hallgatom, miket mondanak benne.
Ma reggel azonban megütötte a fülem, amint egy riportban, egy segélycsomagokat kapott faluban valakinek felteszik a kérdést: Miért sír? Odakaptam a fejem, és olyat láttam, amit soha, amíg élek nem felejtek el. Ez az arc azonnal belém ivódott, olyan mély érzéseket kavart bennem, amit azóta sem értek, és csak próbálok megmagyarázni.


Az egész pár másodperc volt csupán. Azt sem mondhatom, hogy a hírtől hatódtam így meg, hiszen ez megy már jó ideje. A titok kulcsa az arcban lehet. A bácsiban, a fájdalomban, a jövő iránti félelmében. A ráncokban. A szemében, a tekintetében, ami úgy hatolt át rajtam, hogy hirtelen az egész nagyvilág fájdalmát megéreztem benne.



Világ életemben hajlamos voltam megkönnyezni egy idős embert, megfáradt testét, görcsös ujjai, az eres kézfejét. Nem tudom mi ez, és hogy a koruk iránti tisztelet indít-e meg, vagy esetleg az, hogy látom bennük nagymamámat és nagyapámat, akiket tényleg szívem minden dobbanásában imádtam. Nem tudom.
De ez a mai arc, ez a bácsi olyan lavinát indított el bennem, hogy nem tudtam megállni, és elkezdem sírni. Hihetetlenül sokféle érzés kavargott bennem, amiket szét sem tudnék boncolni, de akkor, ott, úgy éreztem, mintha én lettem volna a bácsi, ő meg én. Valami olyan mértékű részvét, együttérzés ébredt bennem, hogy teljes valómmal azonosulni tudtam vele, nem készakarva, és ez a legdöbbenetesebb.



Nem tudom, hogy tudok-e imádkozni, mert a hagyományos értelemben vett imákat nem szoktam használni. Tisztelem őket, mert nagyon sok embernek segítenek, de ez olyasmi nálam, mint a gyógyszer, a legtöbb semmilyen hatással nincs rám, (kivéve a quarelint, amit nyilván azért bírtam elfogadni, mert állítólag természetes) mert nem hiszek bennük. De ma reggel imádkoztam, és kértem Istent, hogy óvja meg ezt a bácsit, és óvja meg a többi öreg embert is, aki vele egy faluban él, a mostoha körülmények között sem hagyták el a házaikat, és most attól félnek, hogy jön az olvadás, ami nagyobb pusztítást vihet végbe, mint a több méteres hó.
Ennél tenni sajnos többet nem tudok.
Ez az arc viszont meghatározó emlékképként örökké velem marad, tisztán, őszintén, az EMBER fádalmávan a tekintetében.

Egy dal a könnyekről.


Erdélyi lestyán leves, és díjakat kaptam


A blogom arculatát nagyjából már kialakítottam - ez lett hobbim és a szabadidős tevékenységem egyben. Alakítgatom, próbálom saját elképzelés szerint formálni, ám az utóbbi időben elég kevés időt töltök kis internetes naplóm társaságában, ez meg is látszik, sok munkám volna még vele, nem is beszélve a régóta halmozódó anyagok közzétételéről, hogy a rendszerezést már ne is említsem.
Azonban ma, amikor felnéztem, láttam, hogy egy újabb, nagyon aranyos díjat is kaptam, a másik, még tartozásban lévő mellé.
Sajnos most sincs időm, hogy ezekre normálisan reagáljak, de szeretném még a mai nap folyamán megtenni, ezúton is köszönvén azoknak, akik rám gondoltak, Marisznak és szívem csücske Zsozsókának.
Ugyanakkor mindaddig, míg a díjas témával visszatérek, szeretettel ajánlok egy finom és gyorsan elkészülő levest, kis családom nagy kedvencét, ami ebben a zord időben nagyon jól tud esni.

Hozzávalók a leveshez: 2 szál répa, 1 szál fehérrépa, 1 kisebb paszternák, 1 kisebb zeller, kevés olaj, ételízesítő, lestyánlevél bőven, petrezselyemzöld; a habaráshoz 1 púpos kanál liszt, 1 kos doboz tejföl; a levesbetéthez: 5 dkg búzadara, 1 tojás, fél mokkáskanálnyi sütőpor, só; a savanyításhoz: citrom.

A zöldségeket kis kockákra, vagy karikákra vágjuk. A zsiradékot felmelegítjük - nem forróra, mert megkeseredik a zöldség – és beletesszük a zöldségeket. Kissé pirítjuk, majd megszórjuk az ételízesítővel, a leveles zöldségekkel, elkavarjuk, és felöntjük 1,2 liter vízzel. Fedő alatt lassú tűznél puhulásig főzzük. Míg fő, a tojást a levesbetéthez habosra verjük, hozzáadjuk a sütőport, kevés sót és a grízt, elkavarjuk, és félretesszük pihenni. Amikor a zöldségek megfőttek, a lisztet kevés tejföllel elkavarjuk, hozzáadunk némi leveslét és csomómentesre dolgozzuk. Belekavarjuk a maradék tejfölt is, és a leveshez adjuk. Felforraljuk, 1-2 percig lassú tűznél hagyjuk gyöngyözve főni, majd levesszük.

Közben enyhén sós vizet forralunk, hogy megfőzzük a grízgaluskát. Egy, a forró vízbe mártott kanállal nem túl nagy galuskákat szaggatunk a vízbe, mert szép nagyra nőnek. A víznek nem szabad forrnia, csak lassan főnie, különben szétfőhetnek a galuskák. A megfőtt galuskákat a főző vizében, lefedve hagyjuk tálalásig, majd szűrőkanállal emeljük a leveshez. Tálaláskor a levest citrommal savanyítjuk, illetve további citromkarikákat kínálunk hozzá.

Megjegyzés: az erdélyi levesek jellegzetes ízüket a lestyánlevéltől nyerik, ezért ne spóroljunk vele. Természetesen túlzásba sem szabad vinni, mert az megkeseríti a levest.

Tipp: Ha nem vagyunk biztosak benne, hogy a habarásunk csomómentes, teaszűrőn át csorgassuk a leveshez.