Vannak ízek, illatok, melyek örök életünkre egy bizonyos emléket ébresztenek fel bennünk. Szerencsés gyermek voltam, két otthonom volt, a második a nagyszüleimnél, mamánál és papónál, az Érmelléken. Azt hiszem, egész életemre meghatározó élmények értek ott. Többek között, meg vagyok győződve róla, hogy ezért gyengém a régiek konyhájának felfedezése is.
A nagymamám igazi falusi asszony volt, aki egy héten csak kétszer főzött húst, kisvasárnap = csütörtökön, és Vasárnap. Mégis, azt kell mondanom, hogy sokkal változatosabb konyhát vitt, mint mi, modern háziasszonyok. Tőle tanultam nyögvenyelőst, rongyosbélest, lepcsánkát készíteni. Olyan finom tarhonyát, amilyet ő készített sosem ettem, és szárazpaszuly levesének sincs párja azóta.
Tőle tanultam az alábbi receptet is, amely mind a mai napig nagy kedvenc itthon, ma már a gyerekeim kedvelt reggelije. Megesik, hogy egy-egy hosszabb nap után vacsorára készül, de sosem reklamáltak még érte. Édesanyám tojást üt hozzá, én ettől tartózkodom, bár a gyerekek úgy is szívesen fogyasszák.
Őszinte szívvel ajánlom mindenkinek, csak egyszer próbálja ki! Aki elvből nem öltöget nyelvet a hagymára, annak valószínűleg tetszeni fog.
Vegyünk pár hagymát. Fejenként kb. 2-3 nagyobb darabra lesz szükség, mivel ez sütés közben jelentősen összeesik majd. Vágjuk fel egész karikákra (a hagymát ne vágjuk kettőbe). Hevítsünk olajat - én zsírt használok, esküszöm más az íze… a forró olajba dobjuk bele a hagymát, majd anélkül, hogy megsóznánk, lassú-közepes tűzön pároljuk, süssük. Nem szabad lefedni! A sótól összeesik, csak akkor ízesítsük, ha már elkészült. Nem szabad erős tűznél készíteni, mert könnyen odaég. Amikor már puha, és a színe is szép aranyszínű lesz, szedjük ki a zsiradékból. Azon forrón, pirítósra kenve, teával kínáljuk.
A tojásos változatban, a megpuhult hagymára üssünk tetszés szerinti számú tojást, ekkor ízesítsük sóval is. Így kétség kívül laktatóbb, és finom is, én mégis a tojásnélküliségre szavazok :-)
Sok sikert, és jó étvágyat kívánok!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése