Elmélkedés a nagymamám-féle tejes paszulyleves fölött

Aki ismer, az tudja rólam, hogy egyszerűen imádom a paraszti világot. Sajnos, ma már ilyenben nincs részem. De azt tudom, hogy az utána való, kitörölhetetlen vágyat gyermekkoromból hoztam magammal.

Annak idején, nagyszüleim egy kis faluban laktak, ami akkoriban nagyon csendes volt, földúttal, rajta fakerekű szekérrel, csak néha zötyögött el rajta egy-egy mélabús traktor, méltóságteljes pöfögéssel.
Mamáék háza egy életszagú udvaron állt, vele szemben tekerős kút, hideg és nagyon finom vízzel. Az udvaron gyümölcsfák, a szűrűn mindenféle baromfi. Egyszerűen imádtam ezt a közeget, sokszor gondolok vissza a fehérre festett, pitvaros házra, nagymamám kemencéjére, amelyben valami hihetetlen finom lángos sült kenyérsütéskor, amit fokhagymával és zsírral megkenve, koszos kézzel tömtünk magunkba, mi, az 5 lányunoka.



Mi, az 5lányunoka, és mamám. A legmagasabb vagyok én, mellettem Julika és Erika, előtte Ildikó, mellette Kati.

Akkor még nem zárták gyerekeiket lakat alá a szülők, ma már nem engedhetik ki az utcára játszani, a forgalom miatt. Az én időmben nem volt mitől félni, emlékszem, borsóérés idején, ha az udvaron megláttuk a tőből kitépett borsóval megrakott traktort, futva még utol értük, letéptünk egy-egy ölnyit belőle, és a zsákmánnyal boldogan tértünk vissza, jó sokáig elszemezgetve a drága kincsen. Voltunk is hozzá elegen az utcában, most nem számolom össze, de szerintem legalább 20 darab, kisebb-nagyobb kölök rohangászott az utcán, mezítláb, koszosan, a naptól barnán.

Nagymamám kis háza végében bújt meg a nyári konyha, egyetlen, apró ablakkal. Ma már elképzelni sem tudnánk ilyen kis ablakkal egy építményt. A hófehér falú kis konyhában, mindössze egy asztal állt székekkel, egy kisszék a vizesvödörnek, akkor még a kútról hordtuk vödörben a vizet, egy polcsor, amit mi telázsinak hívtunk, ebben kaptak helyet az edények, tetején meg a fűszerek, olaj, só, ecet… és persze a spór.
Istenem, milyen puritán szépség, milyen igénytelen teljes boldogság!

Nagyapám kádár volt, hordókat, kádakat kopácsolt egész nap. De sokszor néztem, ahogy görcsös ujjait kenegeti. Akkor még nem értettem mitől lettek olyan görcsösek. Azt sem, hogy bizonyára fájt neki. Sosem panaszkodott.



Csak András bácsinak szólították. Mindenkihez volt egy jó szava. Azt hiszem, a leg -élet-bölcsebb ember volt, akit ismertem.Háttérben látszik a nyári konyha fehér fala.


A nyári konyha előtt lugas, alatta a nyári asztal és székek, itt ettünk jó időben. Hát, ez az a rész, ahol remegni kezd bennem a lélek. Miközben étkeztünk, a nap átsütött a szőlőlevelek között, néha belepottyant egy-egy bogár a tányérunkba, de akkor nem kezdtünk el sikítozni ettől. Valahogy az élethez tartozott, és nem volt olyan undorító.

Nagymamám fejkendős, kötős néni volt. Azt hiszem, hogy őmiatta vagyok nagy híve a hagyományos parasztkonyhának, és mindennek, ami azokra az időkre emlékeztet. Nagyon sokszor ültem mellette, miközben főzőcskézett, még ma is orromban vannak az illatok, miközben tesz-vesz körülöttem. Ó fenséges tarhonya, nuku hús, és semmi flinc-flanc, mégis alig vártam, hogy elkészüljön!
Szóval ott gubbasztottam az asztal sarkán, és olvastam neki, mert imádta, ha felolvastam. Azok a kaportea illatú téli esték, amikor nagyapán kosarat font, a nagymamám pedig mellettem varrogatott, én meg olvastam, újságot, meséket, regényeket. Mamám kedvence a Szent Péter esernyője volt. Csak most tudatosodik: talán emiatt is választottam a Veronikát? Még a rádiót sem kapcsolták be, amikor otthon voltam. Tévéjük sosem volt. Nem is hiányzott nekik. Nekem sem.



Nagymamám és én. Legboldogabb gyermekéveim. Kislányom, Veronika, egyrészt róla, másrészt a bibliai Veronikáról kapta a nevét. Az Annát pedig azért, mert amikor gyermekre vágytam, megfogadtam, hogy ha Isten kislánnyal ajándékoz meg, az megkapja az ugyancsak bibliai nevet. Fiam neve Ádám.

Nagymamámnak „fridzsidere” sem volt. Disznóvágás után a húst felfüstölték, illetve egy egészen különös módon tartósították. A kemencében, hatalmas tepsikben, kb öklömnyi nagyságban kisütötték, aztán zsírosbödönbe sorakoztatták. Minden sor húsra egy sor fagyos zsírt kentek, majd újra hús következett. Nem volt szabad légbuboréknak maradnia, sem egyik húsrétegnek érintkezni a másikkal. Tökéletesen elállt. Amikor megbontották, gulyáslevest, pörköltet készítettek belőle, vagy éppenséggel felmelegítve, simán paradicsommal, nyers lecsóval fogyasztották. Hát igen.

Az imént említett füstölt húsból készül a szóban forgó paszulyleves. Annak idején, egy úgynevezett „kokastöke” paszulyt használtak, fogalmam sincs, ez ma létezik-e, én évek óta nem láttam. Ez, egy közepes, lapított szemű, világosbarna színű, enyhén görbült bab volt.

Mindezt muszáj volt leírnom, mert nagyon szerettem volna megértetni azokat az érzéseket, amelyek miatt annyira vágyakozom azután a paszulyleves után.



Fiatalon, a II Világháborúban. Nagyon sokat mesélt nekünk azokról az időkről.



És nem sokkal a halála előtt. Mindig azt mondogatta, mit kell úgy félni a haláltól? Amikor "jön, menni kell",nem kell azzal vacakolni. 82 éves volt, amikor Mikulás napján felment a padra, megnézni, hogy nem fújt-e be a hó valahol. Sokáig volt, mamám felmászott utána. Rosszul lett. Szélütés. Akkor éjjel meghalt.

Akkor lássuk, hogyan is készítette mamám a levest. Legfinomabb a már lecsupaszított füstölt sonkacsontból. Mamám ezen mindig hagyott egy kevés húst, hogy azért ne csak a csontot nyaljuk. Annak idején, kétféleképpen készülhetett paszulyleves, hússal, és hús nélkül. Ha egy családtag betoppant, miközben főtt, csak annyit kérdezett: - van-e szaga? Ha a válasz igen volt, az azt jelentette, hogy a levesben hús is van. Ha nem, akkor értelemszerűen csak szerény paszulyleves készült.
Szerencsére nem csak sonkát füstöltünk, így állából, fejéből, ritkán oldalasból is elkészítette a nagyi a levest.

Tehát, egy sonkacsont, vagy füstölt hús, lehetőleg házi. Tudom, hogy ez nem mindig elérhető, de a bolti meg sem közelíti az igazi ízét.

Előző este mamám beáztatta hideg vízbe a paszulyt, azt mondta, ez nem csak azért jó, mert puhul, hanem a víz megszívja, és nem fog puffasztani. Másnap, a paszulyfőző fazékban, hideg vízbe feltette a csontot, húst főni. A spór szélén, lassú tűznél hagyta főni, majd amikor a vize már teljesen elszíneződött leszűrte, és újra hideg vízbe téve feltette főni. Ekkor adta hozzá a paszulyt, egy hagymát kis darabokra vágva, és babérlevelet. Lefedve, nagyon lassan rotyogtatva főzte, nagyon sokáig. Sózni természetesen nem kell, a sonka maga sós.
Amikor minden megpuhult, kiszedte a húst, és egy tányérra téve, letakarva a spór szélére tette, hogy ne hűljön ki. A leveshez adta a kockára vágott krumplit. Ezzel is lassan főzte, majd amikor elkészült, egy kanálnyi liszttel elkevert tejföllel és tejjel behabarta.
Ennyi.

A sonkát a leves előtt, saját sütésű kenyérrel kínálta. Akármilyen furcsa is, egyikünk sem a húsos részek után kaptunk, mind tisztában voltunk vele, hogy a legfinomabb falatokat a csonthoz tapadva találjuk.
Ezután jött a leves, kenyérrel, és ecettel savanyítva.



Szerencsés vagyok, mert szüleim visszaköltöztek falura, és ma ők is füstölnek, tehát könnyedén hozzájutok a házi füstölthöz. De akárhogy igyekszem is, nem tudom előcsalogatni belőle gyermekkorom édes ízeit. Talán csak a szerető, gondoskodó kéz hiányzik belőle, talán csak az a baj, hogy már nem azok a régi hétfejű sárkányok szítják a tüzet, amelyek a meséskönyveimből előpattantak. Talán csak a nagyapám kopácsolása hiányzik…
Nem tudom. De én, amíg élek hálás gyermeki szívvel gondolok rájuk, és köszönöm nekik azt a sok-sok nyarat és szeretetet, emberséget, amivel útnak indítottak. Talán tudják ezt.
Nyugodjanak békében!