Eb a karóhoz

Mióta az eszemre emlékszem, mindig érdekeltek a misztikus dolgok, a spiritualitás, a lélek, anno pszichológus akartam lenni. Ezek ma is érvényesek, olyannyira, hogy még majdnem negyvenévesen is tanulok, okulok.

A legérdekesebb az, hogy az ember folyton kész a változásokra. Idomulsz a szüleidhez, a tanárodhoz, a szerelmedhez, a házastársadhoz, a főnöködhöz, és abszolút a környezetedhez. Folyton-folyvást.

Az én életemben volt egy időszak, amikor nagyon szorosan odakötöttem a szerencsétlen ebet a karóhoz, és semmiképp nem akartam szemernyi változást sem. Görcsösen ragaszkodtam az elképzeléseimhez, amitől olyan merev lettem, hogy csak úgy zsibbadtam bele. Fogcsikorgatva, de küzdöttem, egyszerűen nem akartam elismerni, hogy ami nem megy, azt nem szabad erőltetni.

Ahogy a mesékben is lenni szokott, egyetlen lökés kellett, hogy rádöbbenjek, mennyire hamis világban élek. Ettől ugyan a változás bekövetkezett, és én léptem egy nagyot, de ha lehet, még görcsösebben ragaszkodtam az általam felépített légváramhoz. Kapaszkodni akartam valamibe, vagy valakibe. Arra viszonylag gyorsan rájöttem, hogy nagyon nem stimmel valami, de azt már nem láttam át, hogy hol a hiba. Néha, akármennyire is restellem, úgy kullogtam egy-egy jó szóért, mint kutya a vacsoráért, de ahogy lenni szokott, és ahogy a mondás nagyon jól felismeri: aki a földön fekszik, abba csak belerúgnak. Nagyon nehéz volt a feltápászkodás.

Szembe kellett nézni azzal, hogy nem lehetek őszinte. Nem mondhatok ki dolgokat, mert vagy túl érzékenynek, vagy rinyásnak, vagy ki tudja minek néznek, ettől pedig még rosszabbul éreztem magam. És puff, itt maradtam a sok kínzó kérdéssel, a ki nem mondható érzésekkel. Tessék, kezeljem. Ahogy tudom.

Nem nagyon tudtam. Próbáltam, de nem igazán ment. Az emberek nem közelítettek hozzám, én meg úgy éreztem, hogy mindenhonnan kilógok egy kicsit, mint a kígyó farka a fantasztikus Gálvölgyi-Rátonyi kabaréban.

Mivel itthon, a biztonságot nyújtó kis világomban nagyon is nyitott voltam minden lelki dolog iránt, jól ismertem a "fogadd el magad, és mások is elfogadnak" elvet, ám a gyakorlatba ültetéssel már akadt némi probléma. Mármint az elfogadás résszel. A magam elfogadásával. Nem sorolom, fel hány külső-belső elfogadhatatlan pontot találtam magamban. Még én is ráunnék. Meg amúgy is, unom, valóban. Egy idő után, meguntam magam. Rájöttem, hogy én, aki egykor folyton nevetett, és rengeteg barátom volt, akinek annyi nagy terve és álma volt, átalakultam egy élőhalottá, egy biorobottá, aki elvégzi a rá szabott kötelességét, és kész.

Az egyetlen menedékem a két gyermekem volt, ők hoztak színt, fényt és reményeket az életembe. Gyakorlatilag miattuk tettem meg az első lépést is, amikor már nagyon fúrta a fejem tetejét a gondolat, hogy ez így nem OK.

Ahogy elkezdtem kinyitni a szemem, ami igen fájdalmas művelet ám, valójában olyan, mintha az ember sokáig ülne sötétben, majd hirtelen erős fény érné a szemét, mi viszont az agyában okoz éles fájdalmat - tehát ahogy elkezdtem szétnézni, rájöttem - persze nem azonnal - hogy nem vagyok rosszabb, mint bárki más. És ez a döntő. Amikor ezt felismertem, szépen elindultam egy úton, amelyiknek most valamelyik, ki tudja melyik szakaszán tartok.

Létezik egy olyan elv/tan, amelyik azt kéri, adjunk hálát azokért a rossz dolgokért is. Felháborító. Adjak hálát azért, hogy elvesztegettem egy csomó évet az életemből egy életképtelen világképet űzve? Adjak hálát, azokért a megpróbáltatásokért, amelyek után úgy éreztem, hogy a föld is súlyos a lábam alatt, és minden egyes lépés olyan nehezemre esett, mintha a talpamból kinövő gyökereket kellett volna kitépnem a földből?

Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kimondhassam, igen. Hálát adok. Hosszasan sorolhatnám, miért gondolom így, nem teszem, csak két dolgot említek, ebben minden benne van. Az első, a legfontosabb, hogy ezek alatt az évek alatt gyűjtöttem be gyermekeimet, akik, mint minden anya számára, az életet jelentik, akikben minden örömömet megtalálom. Nem győzök hálát adni Istennek értük. Nincs szó, amivel azt az érzést le lehetne írni, amit egy édesanya érez. De ezt nektek lányok, nem is kell elmagyarázni.

A másik, hogy megismertem magam. Tényleg. Természetesen ismerjük már egymást gyerekkorunk óta, néha vitatkozunk, néha egészen jól megvagyunk, de olyan is volt, hogy utálkoztunk, és lenéztük egymást. Ezt sikerült szinkronba hozni, hosszú évek alatt valamennyire. Az, hogy mennyire nincs még összhang kettőnk között, abból is kitűnik, hogy mennyire mélyen érintett és valóságosan megrázott az a bizonyos Névtelen megjegyzés. Személyem elleni támadásnak éltem meg, és bár most is azt mondom, hogy tényleg másképp kellett volna, valószínűleg kudarcaim kiteljesedéseként láttam levetülni.

Az éjjel valós szomorúság ült ki rám. Az első dühös reakció után.Nem tudom kire voltam mérgesebb, magamra, vagy a Névtelenre, azért, mert MÁR MEGINT elrontottam valamit, vagy azért, hogy milyen jogon mert BÁNTANI engem? Akármelyik is a helyes válasz, mindenképp az EGO szólt belőlem, a megbántottság lett úrrá rajtam.

Azonban reggelre rájöttem, hogy a dolog sokkal egyszerűbb. És én már megint túlbonyolítottam, mint általában. Pedig csak arról van szó, hogy hibáztam. Ennyi. Nem több, nem kevesebb. Abból, hogy ez ennyire érzékenyen érintett, le kell vonnom a következtetéseket, és ezután JOBBAN oda kell FIGYELNEM mit csinálok.

Ennyi:-)

Nem több, és nem is kevesebb:-)

Emitt pedig, a kis írásom végén szeretettel köszöntöm mindazokat, akik kitartottak, és végig olvastak. Jól esett leírni, és köszönöm, hogy megoszthattam:-) Számukra küldöm most az egyik kedvenc dalomat, sok-sok szeretettel! :-)