Januári újraindítás
„Az új évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kívánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.”
(Arany János – Alkalmi vers)
Elmúltak a téli ünnepek, a szilveszteri puffogtatások is elhalkultak, de hangulatuk még élénken él bennünk. Az utóbbi napokban számot adtunk az elköszönő évről önmagunk előtt, mert bizony mindannyian készítünk egy lelki leltárt ilyentájt. Egy picit még szentimentálissá is válunk, mert egy kicsit mi is elmúltunk az óévvel, s magunkból is búcsúztatunk egy keveset a pezsgősüvegek durrogása közben: mégiscsak része volt életünknek ez a tizenkét hónap. Legbelül egyféle elégedetlenséget érzünk, és számtalan kérdést teszünk fel arról, hogy mit tehettünk volna másképp, és vajon sikerül-e az új évben az, ami tavaly nem. Természetesen a jó dolgok is előtérbe kerülnek, elért sikereinkre büszkén tekintünk vissza, és őszinte szívvel reméljük, hogy az új évben, sikeresebbek, elégedettebbek és boldogabbak leszünk. Az év utolsó napja is ebben a szellemben múlik, de minél közelebb kerülünk az éjfélhez, annál inkább változnak át érzéseink egyféle reménnyé. Az eredményes új évvel kapcsolatos hitünkben, tizenkét órakor úgy kelünk új életre, mint poraiból a főnix madár, és azonnal figyelni kezdünk azokra jelekre, melyek elárulják, milyen évre is számíthatunk.
Az óév utolsó, és újév első napjához kötődő babonának megvan a maguk szükségessége, még a mai modern ember számára is. Szeretünk rituálék szerint élni, mivel ez egyféle rendszerességet jelent számunkra az amúgy igen kiszámíthatatlan világban. Épp emiatt van oly nagy jelentőségük a szilveszterhez, újévhez kötődő babonáknak is, ezekre alapozva reméljük leelőlegezni szerencsénket az új évre. Érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb hiedelem valamilyen módon kapcsolódik az evészethez, a gazdagon terített asztal ugyanis záloga a jólétnek. Amíg abban mindenki egyetért, hogy a lencse csalogatja a pénzt a házhoz, addig abban már igen eltérnek a vélemények, hogy miféle hús is kerüljön az asztalra. Kérdés, hogy a hallal együtt a szerencse is elúszik-e, avagy épp a sokpénzű vízi állat hoz biztos gazdagságot az évre? Abban már inkább egyetértenek a hagyományok, hogy a tyúk szétkaparja a szerencsét, míg a disznó elénk túrja azt. Igaz, ez utóbbi iránt nem is lehet elfogulatlanul viselkedni, hiszen egészen közeli rokona a szilveszteri kismalacnak...
A legtöbben első napunk minden mozzanatát figyelemmel kísérjük, hiszen tudjuk, ahogy az első nap telik, olyan lesz az év is. Könnyű kiszámítani hogyan is alakulnak majd az év hónapjai. Az új év első napját kétórás szakaszokra kell osztanunk, ahol mindegyik szakasz egy-egy hónapnak felel meg. Ez nem feltétlenül jelent jót egy átmulatott szilveszter után azoknak, akiket a macskajaj kínoz. Amúgy eme igen kínzó nyavalyára is akad népi gyógymód, mégpedig a kutyaharapást szőrével elv alapján, ám ezzel is vigyázni kell, nehogy rövid időn belül az előző állapotba gyógyítsuk magunkat.
Az újév egyik legfontosabb mozzanata mégis az újévi fogadalom. A megrögzött fogadkozók, szilveszter éjjelén komolyan gondolják amit kimondanak. Azt, hogy mennyire tudják ezeket az ígéreteket betartani kiderül év közben. Velük szemben, a megátalkodott fogadalom ellenesek semmilyen körülmények között sem ígérgetnek, mondván, nem fogadkozni, hanem cselekedni kell. Akárkinek is van igaza, egy dologra mindenképp felhívják a figyelmet ezek a fogadalmak. Megmutatják azokat a dolgokat, melyekkel nem vagyunk kibékülve az életünkben, melyeken változtatni szeretnénk, legyen az külső vagy belső tulajdonságunk. Akármilyen hasztalannak is tűnnek ezek, megvan a saját lélektani magyarázatuk. Az embernek néha szüksége van egy „szoftverfrissítésre”, különben, mint a számítógép egyre többször lefagy a felgyülemlett, már fölöslegessé vált élményektől, „információktól”, a potyára helyet foglaló adatoktól. Amikor az óév végén elgondolkodunk elmúlt dolgainkon, kiszortírozzuk, melyek azok, amikre már nincs szükségünk, ezektől meg kívánunk szabadulni. Amint megnyomjuk az agyunkban a „delete” gombot, és kitöröljük a szükségtelen terhet jelentő élményeket, gyakorlatilag helyet szabadítunk fel a ránk váró új élmények, életcélok számára. Olyan új programokat táplálunk az agyunkba, amelyek hozzásegítenek a fogyáshoz, a cigiről, italról való lemondáshoz, hűségesebbé tesznek bennünket, illetve valahogy segédkeznek a jobb tanulásban. Amúgy az egyre szélesebb körben ismert agykontroll is ezen az elven működik, hiszi, hogy az agy, mint egy számítógép programozható. Márpedig sok új program „telepítése” után szükség van az újraindításra. Az ember számára keresve sem találni jobb alkalmat, mint az újév első napja, amikor számadásunkkal „törlünk”, fogadalmainkkal „programozunk”, majd a hangos és látványos pezsgődurrogtatással „újraindítunk”. Az új évben aztán már csak résen kell lennünk, nehogy valamilyen vírus kerüljön a rendszerbe, ami átírja programjainkat.
Februári szerelemvarázslás
Itt, a XXI. században hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a távoli múltb
an unalmas és ingerszegény volt az élet, főleg e téli álomban ringatózó hideg hónapban. Az igazság az, hogy elődeink meglepően élénk közösségi életet éltek, a február pedig több kultúrában is a párkeresés és termékenységvarázsló ünnepségek, rituálék időszaka volt. Ezekhez képest a mai szerelem ünnepeként számon tartott Valentin nap már csak halvány emlékezete az összeboronált pogány, illetve keresztény szokások nászának.
Régi népi hagyomány szerint, a madarak február 14-én választanak párt maguknak. A roppant katonai erővel bíró Római Birodalomban is nagy esemény elé néztek ezen a napon, amikor Juno, a nők, a szülés és a házasság istennőjének tiszteletére tartottak ünnepséget, majd másnap megrendezték a Luperkalia fesztivált. Ez alatt a papok kecskebőrbe bújtak, kecskét áldoztak az isteneknek, majd egy februának nevezett kecskebőrből vágott szíjjal meglegyintették az asszonyokat, hogy az elősegítse a termékenységet és a könnyű szülést. A párválasztó eseményen az eladó leányok nevét felírták egy papírlapra. A legények egy cserépedényből húztak ezek közül, majd a fesztivál további részét azzal a leánnyal tölthették, akit a sors számukra kijelölt. Szerencsés esetben sok fiatal maradt együtt, és házasodott össze később.
A kereszténység terjedésével, a pogány szokásoktól szabadulni vágyó egyház szolgálatában álló Gelasius pápa, 496-ban a 15-i Luperkalia fesztivált egy nappal előbbre hozta, eggyé olvasztva a Szent Valentin tiszteletére kijelölt nappal. Terve bejött, az évszázadok során a római ruha lefoszlott, és maradt a szemérmes Valentin, akinek a történetéről három különböző forrás is beszámol, egyedül abban értve egyet, hogy egy mártírról van szó.
Az egyház más februári ünnepeket sem nézett jó szemmel, gondoljunk csak a magyar farsangolásra. Érdekes megjegyezni, hogy az ókori rómaiakhoz hasonlóan, a busójárók is kecskebőrbe, esetenként birkabőrbe bújtak, félelmetes, hagyományosan állatvérrel befestett, vagy bekormozott álarcokat öltöttek, melyek később kecske, marha vagy kosszarvakkal egészültek ki. Igaz, a busójárás nem termékenységi rítus, hanem mohácsi törökűző megemlékezés volt.
A farsangolók számára kötelező volt a mértéktelen evés-ivás. Sok helyen vágtak disznót, így a téli hónapokban rendelkezésre álló alapanyagok mellé kocsonya, disznósajt, szalonna volt a legkelendőbb, mellé zsíros pogácsa, fánk került az asztalra. Az alakoskodó legények „alamizsnát gyűjteni” indultak a falvakba, a szalonna mellé a legtöbbször tojást, a termékenység szimbólumát kaptak.
A mértéktelenség és az alakoskodás miatt haragos egyházszolgák az ördög ünnepének kiáltották ki a farsangot. Telegdi Miklós a XVI. században így ír: „részegeskednek...magukról elfeledkezvén hasoknak és torkoknak szolgálnak, tobzódásra és részegségre aggyák magokat álorcákba és farsang ruhákba bolondoskodnak”. Hiába próbálták jelenlétükkel visszaszorítani a mulatozásokat, az egyházi iratok szerint a csíki székelyeknél ”alig vette ki a pap a lábát az egyik háztól, már hátánál szólt a zene.”
Az egyház később belátta, hogy nem szakíthatja meg a hagyományokat, melyekben egy náluk is erősebb hatalom, a fajfentartás ösztöne munkálkodott a házasságra megért ifjakban. A kora tavasztól késő őszig földet munkáló embereknek csak ezekben a hideg, téli ünnepek utáni napokban volt idejük egymással ismerkedni, kacérkodni, párt találni. A magyar hagyományok között is találni termékenységvarázslatokat, az egyik leginkább elhiresült a „tikverés”, amikor a bekormozott, beöltözött fiatal fiúk feljárták a falut, hogy a tojó tyúkok fenekét egy bottal meglegyintgessék. Egyes vidékeken a leányok szoknyája alá is belendítették a botot a legények, hogy minél előbb termékennyé váljanak.
A mai ember nincs időhöz kötve, ha párt keres magának, a február pedig csak egy, a tizenkét hónap közül. Egyszínűségét csak a Valentin napi kedveskedések teszik valamivel színesebbé.
Nem számít, hogy errefelé nem is olyan régi hagyomány, és az ünneprontó ellenzőkre sem szabad figyelni azoknak az ifjú szerelmeseknek, akik ezt az alkalmat is megragadnák, hogy kimutassák érzéseiket. Azonban meg kell adni a módját. Az ideiglenesen felállított standokon sorakozó, sem nem maci, sem nem egér kinézetű, kezében szívecskét szorongató plüssformák nem tudják átadni az érzéseket, akkor sem, ha fáradhatatlanul hajtogatják, hogy „ájlávjú”. Személyre szabott módon szebb az ünnep. Egy kedves, közös fotó egy ajándékba kapott bögrén biztos arra ingerli majd a leánykát, hogy sűrűn tekintgessen rá, ellenben a polcon porosodó plüssel. Az a leány pedig, aki el akarja varázsolni szerelmét, ne holdfényben mormoljon különféle bűbájosságokat, helyette a konyhában varázsoljon édes habbal vagy csábító csokoládéval töltött szívecskét vagy tortát, hiszen az erősebbik nem ösztönösen vonzódik a konyhatündér típusú leányokhoz. Az pedig nyílt titok, hogy a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út! Hókusz-pókusz!
