Nos, hát igen. Sokszor átkozták, rázták az öklüket és suttogva a halálba kívánták az emberek azt a bizonyos átkost. Sem kenyeret, sem tojást, sem húst nem kaptunk, a vajat látásból sem ismertük, és egy hónapra másfél margarin, meg 3 kg krumpli volt a fejadag… Az egyetlen csokoládé, amit kapni lehetett, egy félbe vágott tojásra hasonlított, valami sárga töltelék feszített a közepében, ami olyan kemény volt, hogy ha nem vigyáztunk, agyrázkódást kaptunk, ha kettéharaptuk… Ha ugyan ketté tudtuk harapni. Ha nem, hát elszopogattuk. Jó sokáig kitartott…
Karácsony előtt kilóra vettük a házilag főzött szaloncukrot, és az évek óta gyűjtögetett, általában egyszerű ezüstszínű, újrafelhasználós szaloncukorpapírba csomagoltuk, amihez kézzel vágtuk rojtosra a szalvétát. Mert akkoriban még járt egy belső, fehér réteg is a cukorkákra. Felvágottért egy egész délutánt álltunk sorba, és kaptunk fejenként fél kg-ot. Ha hárman nyomattuk ki a szuszt magunkból, mindjárt volt másfél kg, vízízű szalámink, amit sosem ettem meg. Kivéve a parizert, sütve, krumplipürével. Ez is egy aranykorszaki ételünk volt.
Mivel igen nosztalgikus vagyok, néha ezt is elkészíteném, de ma már nem lehet olyan parizert kapni, ami sütéskor ne robbanjon szét. Ha ezt kegyesen mégis elfelejti, akkor először szép fejlődésnek indul, legalább négyszeresére nő sütés közben, hogy aztán rögtön miután kivettük, úgy összeessen, mint egy gyomron rúgott, másnapos lufi. Hát kinek van kedve megenni azt a ráncos, rossz színű valamit, amiről még fogalmam sincs, mi lehet benne…
Azonban néha sikerül kifognom az átkos-áldott időkben (hiába, fiatal voltam, vidám, szerelmes, akkor voltam boldog) néha, bélkinyomós délutánokon valami csontig vágott, füstölt koncot. Ebből aztán fantasztikus burgonyás étel készült, mindannyiunk örömére. Nem volt nagy kunszt. És magam sem értem miért maradt olyan nosztalgikus íze, de ez van. Persze változnak az idők, akkoriban nagyon megörültem volna egy olyan csontnak, amit ma meg sem veszek, de azért mostanában is sikerül néha olyan darabot találni, amin ínycsiklandozó husika csalogat. Csibék legalább olyan jó ízzel csupaszgatják a csontokat, mint én annak idején.
Nem tudom miért „rövidlé”, amikor mindig sok lével főztük, mert ez úgy a finom. Kicsit egytál, kicsit krumplifőzelék, kicsit krumpligulyás. Finom. Aki még sosem készítette el, és szereti a füstölt húsos ízeket, talán érdemes kipróbálni:-)
Hozzávalók: 1 körülbelül 1 kg-os, lehetőleg szép húsos csont, 1, 5 kg krumpli (az sem baj, ha marad, felmelegítve semmit nem veszít az ízéből), só, bors, 1 vöröshagyma, némi darált paprika, vagy friss zöldpaprika, petrezselyemlevél, pirospaprika, kevés zsiradék.
A csontot szemekre szedjük, langyos vízben legalább egy órát áztatjuk. A vöröshagymát apróra vágjuk, megdinszteljük. Hozzáadjuk a paprikát, ezzel is dinszteljük kissé, majd rádobjuk a pirospaprikát, elkavarjuk, és felengedjük vízzel. Belerakjuk a csontot, és lefedve bő vízben majdnem készre főzzük. Közben meghámozzuk a burgonyát, kis kockákra vágjuk. Hozzáadjuk a csonthoz, ha szükséges sózzuk – számoljunk rá, hogy a csont eleve sós – borsozzuk, petrezselyemzölddel megszórjuk, és készre főzzük.
És egy idevágó zene, a nagyon-nagyon nosztalgikus hangulatú Csinibabából:-))
.JPG)
13 megjegyzés:
Nagyon jó írás és nagyon szép az új külső!!!! élvezettel olvastam, felidézve a régmúltat, amikor annyi mindennek tudtunk örülni! :)
JJJJAJJJJJJ nagyon szép lett a oldalad :-) nekem is kell :-P
Nagyon finomat csináltál :-)... a régi szaloncukor izé nagyon a számba van :-P
Millió pusziiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Ildi :-)
Ide illő a krumplis-tészta-keringő :D - fogjunk össze!
Fogjunk! :-) Ugye, hogy akkor minden apróságnak hogy örültünk?!:-))
Hű, Hajnalka, micsoda szép új külső!:)
Ami pedig az írást illeti, nagyon jólesett olvasni: ez az a tipikus "facem haz de necaz"-szerű írás volt (a kifejezésnek sajnos, nincs tökéletesen megfeleltethető magyar fordítása, de azt jelenti, hogy kigúnyoljuk nyomorúságunkat). Azokat az időket csakis így lehetett átvészelni, mert bár én még elég kicsi voltam, azért szinte mindenre emlékszem, és sokszor nyomattam ki a belemet, miközben 3x-4x álltam sorba valamiért.
A szaloncukor ízére pedig abszolút nem vágyom. Azt akkor sem szerettem, most sem. Épp a napokban idéztem vissza annak az ízét (mikor mások is nosztalgiáztak miatta) és kezdem azt hinni, hogy az sima cukorfondant volt, jól kiszárítva, ugye, hogy tovább tartson....
Jó korán keltél Edith!:-)
Ha jól emlékszem, én se voltam oda a szaloncukorért... arra emlékszem viszont, hogy az uncsikaimmal valami keksszel ettük..De hogy minő megfontolásból, azt már nem tudom:-))
Szerintem jól sejted, hogy valami tömény cukor volt, mert anyukámnak megvolt a receptje, és ha jól emlékszem, irtózatosan sok cukor kellett hozzá:-)
Nagyon szép napot neked! :-)
És köszi a dicséretet! :-)
Úúú,azok a szaloncukrok!:)Anyukám mindig egy idős nénivel csináltatta,de tömény cukor volt az egész,némi aromával ízesítve.Én csak a kakaósat szerettem,de valamiért mindig abból volt a legkevesebb:)
Valószínűleg mert nem lehetett kakaót kapni:-) Ha jól emlékszem, zöld és sárga, meg talán enyhén rózsaszín volt még belőle:-)
Hajnalka gyönyörű lett a téli blogod, és én is nosztalgiáztam kicsit az írásodon, mi is csomagoltuk papírba a kimérten vett szaloncukrot, még olyat is amit a nagymamám főzött és ízesített, és cérnával kötöztük, amivel akasztottuk aztán a fenyőágakra, meg fejenként egy szem narancsot kaptunk mi gyerekek, az valami mennyei volt.
A narancs illata a mai napig azt idézi fel bennem.
Csodálatos karácsonyokra emlékszem vissza, pedig mai szemmel nézve biztos szegényes volt, de nekem akkor csodaszép és bőséges volt
minden:-)))
Anikó, az egy szem naranccsal van egy családi történetünk:-) Annak idején karácsonyra a gyerekeknek osztottak csomagot, amiben mindig volt egy szem narancs is. Valóban hihetetlen emlék, és bár sokszor gondolkodtam már, hogy a narancs miért párosul a karácsonyhoz az agyamban, még sosem gondoltam rá, hogy azért, mert csak akkor láttam ilyesmit... A sztori. Apukám hazajött a csomagjával, édesanyám még nem kapta meg, és épp kipakoltuk az asztalra amit kaptunk. Csengettek, és jött valamiért a szomszédasszony, aki azonnal kiszúrta a narancsot, és rákérdezett, hogy azzal a naranccsal meg mi van? (Nyilván úgy értette, hogy már megkaptuk az ajándékot...?). Apukám csendben odaválaszolt neki: "Hát, a spájz már tele van naranccsal, ez az egy már nem fért be" :-)
Ezt meg fogom főzni! Kicsit majdnem paprikás krumpli, csak ugye abban nem volt hús... És mégis az volt gyermekkorom kedvenc étele.
Nagyon tetszik ez az írás...
Köszönöm :-)
Megjegyzés küldése