2012. február 15.

Egy arc emléke

Imádom a reggeleket, mert már csak ébredéskor látom csibéimen, hogy még gyerekek, ilyenkor még olyan kis pátyolgathatóak, ezekben a korai órákban még megengedik, hogy megszeretgessem őket...

Imádom azt a biztonságot, amit ezek a reggelek nyújtanak, még a monotómiát is, mert rendszerességet hoz az életembe. Szeretem, ahogy kezdenek csorogni kifelé a konyhába, és sokszor még félig alvós állapotban megölelgetnek. Ehhez az érzéshez hasonló a világegyetemben nincs.
Imádom a reggeleket, az uzsonna illatát, a szalvéta érintését, a csoszogó gyerekeket, akkor is, ha a vége szinte minden reggel sietés. És imádom, amikor a fiam, az ajtóban visszafordul, mert nem hajlandó kilépni a lakásból a szerencse-böli nélkül. Imádom a ruhája illatát, ahogy a nyakamba borulva érzem az egyre férfiasodó ölelését, és azt, hogy már magasabb mint én, így most már én ölelem az ő derekát, ő meg átfonja a vállam.

Szóval imádom a reggeleket, azt, hogy mindig egyformán kezdődnek. Az első telefoncsörgésre felkel a kicsi lányom, és átjön hozzám, bebújik mellém, és úgy, de úgy tud ölelni, hogy minden alkalommal elolvadok. A második csörgésre már mocorgunk, dünnyögünk, minden reggel szidjuk a sulit, meg azt, aki egyáltalán kitalálta, és rendszerint azt is, aki nem tíz órára tette a sulikezdést. A harmadik csörgés már tettekre sarkall, először én kelek fel, felkapcsolom a villanyokat, és elkezdem szólongatni a fiam, hogy keljen fel, ezt rendszerint 10 - 20 alkalommal megteszem, mire tényleg kitápászkodik.

Amikor már mindenki talpon van, kimegyek a konyhába, bekapcsolom a tv-t, és miközben uzsit pakolok meghallgatom a híreket a realitatea.tv-n. Általában rá sem nézek a készülékre, csak hallgatom, miket mondanak benne.
Ma reggel azonban megütötte a fülem, amint egy riportban, egy segélycsomagokat kapott faluban valakinek felteszik a kérdést: Miért sír? Odakaptam a fejem, és olyat láttam, amit soha, amíg élek nem felejtek el. Ez az arc azonnal belém ivódott, olyan mély érzéseket kavart bennem, amit azóta sem értek, és csak próbálok megmagyarázni.


Az egész pár másodperc volt csupán. Azt sem mondhatom, hogy a hírtől hatódtam így meg, hiszen ez megy már jó ideje. A titok kulcsa az arcban lehet. A bácsiban, a fájdalomban, a jövő iránti félelmében. A ráncokban. A szemében, a tekintetében, ami úgy hatolt át rajtam, hogy hirtelen az egész nagyvilág fájdalmát megéreztem benne.



Világ életemben hajlamos voltam megkönnyezni egy idős embert, megfáradt testét, görcsös ujjai, az eres kézfejét. Nem tudom mi ez, és hogy a koruk iránti tisztelet indít-e meg, vagy esetleg az, hogy látom bennük nagymamámat és nagyapámat, akiket tényleg szívem minden dobbanásában imádtam. Nem tudom.
De ez a mai arc, ez a bácsi olyan lavinát indított el bennem, hogy nem tudtam megállni, és elkezdem sírni. Hihetetlenül sokféle érzés kavargott bennem, amiket szét sem tudnék boncolni, de akkor, ott, úgy éreztem, mintha én lettem volna a bácsi, ő meg én. Valami olyan mértékű részvét, együttérzés ébredt bennem, hogy teljes valómmal azonosulni tudtam vele, nem készakarva, és ez a legdöbbenetesebb.



Nem tudom, hogy tudok-e imádkozni, mert a hagyományos értelemben vett imákat nem szoktam használni. Tisztelem őket, mert nagyon sok embernek segítenek, de ez olyasmi nálam, mint a gyógyszer, a legtöbb semmilyen hatással nincs rám, (kivéve a quarelint, amit nyilván azért bírtam elfogadni, mert állítólag természetes) mert nem hiszek bennük. De ma reggel imádkoztam, és kértem Istent, hogy óvja meg ezt a bácsit, és óvja meg a többi öreg embert is, aki vele egy faluban él, a mostoha körülmények között sem hagyták el a házaikat, és most attól félnek, hogy jön az olvadás, ami nagyobb pusztítást vihet végbe, mint a több méteres hó.
Ennél tenni sajnos többet nem tudok.
Ez az arc viszont meghatározó emlékképként örökké velem marad, tisztán, őszintén, az EMBER fádalmávan a tekintetében.

Egy dal a könnyekről.


11 megjegyzés:

Névtelen írta...

Megkönnyeztem. Én is mindig imámba foglalom, hogy ne szenvedjenek az öregek és egészségben, szeretetben békességben nőjjenek fel a gyerekek, legyen az bárkié, mert mindenki épp úgy szereti a saját hozzátartozóit, mint én, és mindenkinek épp úgy fájna a szenvedés a szerettei miatt, mint nekem.Éva Magyarországról

Névtelen írta...

Egy kicsit összekuszálódtak a szavak,mert úgy akartam ír, hogy mindenkinek épp úgy fájna a szerettei szenvedése, mint nekem az enyéimé.

Éva írta...

Nagyon megható tud lenni mikor valóban látom én is nap mint nap hogy mennyi szerencsétlen földönfutó van, vagy az lesz rövid időn belül. Életüket ledolgozták és nem tudnak semmit sem tenni a természeti katasztrófák ellen. Féltik amit az évek alatt megszereztek ami természetes de kilátástalan teljesen az életük.Aranyos és fájdalmas arckifejezése van ennek a bácsinak, nagyon megható. Nagyon sokszor elszorul a szívem nekem is mikor látok ilyen és ehhez hasonló riportokat. Az idősek és a beteg gyerekek vannak rám ilyen hatással, hogy mindíg pityergek amikor nézem a TV-ben.

Anikó írta...

Ez szép írás volt Hajnalka.
Nálunk is annyi, de annyi a nyomorult ember, úgy sajnálom őket.
Tegnap este az RTL-en volt 10 órakor egy műsor,3 kisgyereket mutattak akik nem tudnak iskolába menni, mert nincs télikabátjuk, se csizmájuk, se kesztyűjük, szívszorító volt látni a pirosra fagyott arcocskájukat, kezüket.
Uramisten milyen világban élünk???

Fagyal Hajnalka írta...

Hát, a gyerekek meg a másik érzékeny pontom, főleg azok, akiket bántalmaznak. Meg tudnám nyúzni az olyan szülőt, felnőttet, aki a mérgét a gyerekén veri le. Soha, egyszer sem vertem meg a gyerekeimet, de még csak meg sem ütöttem - még popsi pacsit sem kaptak. Ennek ellenére soha nem hagytak szégyenben, amit megbeszélek velük, ahhoz tartják magukat, és a legmesszemenőbbig megbízok bennük.
Le kéne törni annak a kezét, aki megveri a gyerekét. Egy-két pofont még megért az ember, mert na, de aki MEGVERI, ráadásul rendszeresen a védtelen, erőben jóval alatta lévő EMBERT, csak azért, mert ő a nagyobb, és szülőnek tartja magát, háááát, minden nap megverettetném valakivel, csak bíznák ide.

Vicuska írta...

Döbbenetesen meghatóan írtad le a történteket, érzéseidet, mindennapinak tűnő különleges reggeleiteket a családod körében!!!
Nem természet adta emberi tulajdonsága mindenkinek ez a nagyfokú empátia, sajnos, mert ha így lenne, sokkal kevesebb ilyen mindent, múltat és jövőt, fájdalmat, aggódást, félelmet kifejező arcokat látnánk magunk körül a világban vagy szűkebb pátriánkban.
Ennek az idős férfinak az arca szinte megigézett engem is, összeszorul a torkom, ahogy figyelem a vonásait.
Gyönyörűen megfogalmazott írás, Hajnalka, gratulálok hozzá.

Márti írta...

Valóban nagyon szépen írtál, megható történet! Emelem kalapom, mert sajnos, nagyon sokan elsiklanak ezek a fontos dolgok felett,Te, legalább említést tettél róla, köszönöm!

Kata írta...

"Szavakat sem találok történet"
Utólagos engedélyeddel megosztottam facebookon...

Fagyal Hajnalka írta...

Nagyom kedvesek vagytok, köszönöm szépen:-)

Fagyal Hajnalka írta...

Kata, természetesen nincs, köszönöm:)

Fagyal Hajnalka írta...

Kata, természetesen nincs, köszönöm:)